19. nap

Nagyon jól telt az improvizációs foglalkozás. Rendkívül feszült vagyok, amikor az enyémnél magasabb energiaszintű emberek között vagyok. Mindig kevesebbnek érzem magam náluk, de nem űztek el, figyeltek rám, és nem éreztem magam elnyomva. Nem kezeltek le, nem éreztem rosszindulatot. Jó érzés volt köztük lenni. Egészen más emberek, mint amihez a hétköznapokban hozzászoktam. Kimozdultam a komfortzónámból rendesen.

A meditációs tanfolyamon alacsony volt az emberek rezgése (nem tudom nevén nevezni, ezért így hívom). Amikor beültem és körbenéztem csak egy nagy rakás egot éreztem. Ha volt is ott más, a többség elnyomta. Hülyén hangzik most minden, amit írok, de nem tudom jobban kifejezni magam, csak azzal, amim van.
Főleg nők voltak és sok közöttük idős. Ahogy beszélgettek egymással, nekem minden csak üres fecsegésnek tűnt. Egymást okították, hogy hogyan kell jól meditálni, ők hogy csinálják, és úgy mennyivel jobb. Mint amikor recepteket cserélnek. Ha a spirituális szavakat zöldségekre és fűszerekre cserélnénk, akkor kijönne belőle egy új paprikás krumpli recept. Valaki pedig csak nagy dölyfösen ült egyedül a székében. A arcán látszott, mennyire nagyra tartja magát, ami be is bizonyosodott, amikor először megszólalt. 
Arra figyelek, miként érzem magam egy társaságban. Biztonságban, veszélyben, kényelmesen, beképzelten, feszülten, stresszesen? Minél magasabb a másik ember energiája az enyémnél, annál jobban feszengek a közelében. Olyankor égni és olvadni érzem az arcomat, rájuk se merek nézni. (Más a helyzet, amikor valakit egy rosszindulatú aura vesz körül, akkor nem feszengést és arcégést érzek - mivel az ilyen embernek alacsonyak az energiái -, hanem gyomorgörcsöt, stresszt, fejfájást, hányingert, fáradságot).
Ha pedig nagyon alacsony, akkor hajlamos vagyok lebecsülni a másikat. Közel egyforma, vagy csak kicsit eltérő szinten elvagyok, mint a befőtt. Akárcsak a meditációs napon. Annak örültem, hogy fél órán át teljes csend volt, az viszont nem tetszett, hogy szépen, illedelmesen és mozdulatlanul kellett végigülni a másfél órás (marketing) szöveget is.

Az improvizációs tréningen messze az enyémnél magasabb szinten álltak a többiek, amitől rémesen befeszültem. Mintha nem is a fűtéstől lett volna meleg, hanem a csoport árasztotta volna magából a hőt. Annyira kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam közöttük, de örülök, hogy ott lehettem. Más a kisugárzásuk, mint bárkinek, akit eddig megismertem. (Talán két embert mégis tudnék mondani). Mennyire le vagyok maradva tőlük.
Hozzászoktam, hogy valaki mindig elnyomja a másikat, hogy mindig a szavamba vágnak, ha valamit mondok azt meg se hallják vagy azt mondják hülyeség. Ők viszont végig tudatosan törekedtek arra, hogy egyenlőek legyenek, senki se dominálja le a másikat, és senki se maradjon alul a többiekhez képest. Mindig az asszertivitásra és az egyenlőségre törekedtek. Ezen felül először lehettem tanúja, hogy valaki laterálisan gondolkodik, bár nem tettem szóvá, csak gyönyörködtem, hogy végre a gyakorlatban is láthatom, nem csak könyvben olvashatok róla. Rendkívül tehetségesek, okosak, felszabadultak. Érzem mellettük, hogy nekik van jövőjük. Ha az én jövőmet nézem, nem látok semmit, csak félelmet érzek.

Lényegében az előadás, a meditációs órák, és a csoport is arról szólt, hogy valamilyen szinten egyek/egyenlőek vagyunk/kapcsolatban állunk egymással
Viszont az ember (egyén) megítélése valahogy más volt.
Az előadáson úgy kezelték, mint ami a világhoz tartozik, a része annak. A meditáción úgy beszéltek róla, mint ami minden élőlény fölött áll, és sokkal értékesebb bármilyen életnél. Az állatokat lélek és érzelmek nélküli robotoknak írták le. Az embert tökéletesnek. Ezt a részét nagyon utáltam.
A kis csoportban pedig, mint mondtam, az egyenlőségre törekedtek és arra, hogy jobban megértsék magukat és egymást. Amíg az első kettő beszélt arról, hogy milyennek kéne lenni, és milyenek vagyunk, a csoport nem beszélt, hanem cselekedett. (Az első nem teljesen, mert a RED tanfolyamokon cselekvés is van, úgyhogy ez most nem a legjobb példa volt, de ez van, ezt kell enni).

Kicsit olyan, mintha az előadás lenne az elmélet, a csoport pedig a gyakorlat. A meditációt egyelőre nem tudom hova tenni. Legfeljebb azért megyek el, mert egyedül nincs kedvem csinálni, de ha sokan vagyunk, akkor végig bírom csinálni. Nem jelent nagy gondot nem gondolni semmire ha úgy akarom. A gondot az jelenti, hogy egyedül nincs kedvem elkezdeni. A képzelet sokkal színesebb és érdekesebb.

A gomba előadáson nem voltam, mert egész nap szalonnát sütöttünk az erdőben és elfáradtam.

20. nap

Viszonylag jól telt a hetem, sok mindent csináltam, jól éreztem magam, pihentetőnek találtam az alvást is. Mégis reggel depressziósan keltem. Minden ok nélkül boldogtalannak éreztem magam. Mintha 10 kilós súlyok húztak volna lefelé, nem volt kedvem semmihez, bármilyen indok nélkül majdnem sírtam, szörnyen éreztem magam. Majd pár órával később abbamaradt, mintha csak elvágták volna. Estére pedig újra előjött. Abszolút de nem volt kedvem ma semmihez sem, iszonyú vacakul éreztem magam, azután is, hogy az a súlyos érzés eltűnt. Na arra az érzésre azt gondoltam, hogy egyáltalán nem akarom megélni, hanem inkább passzolom. Megpróbáltam jobb kedve deríteni magamat. Például a Tenacious D is sokat segített. :)